A dajka sírján egyszerű halom, Csekély fatörzsök áll emlékjelül; Fekszik külön, temető-oldalon, Virágzó tüske, zöld pázsit, körül. Felette a lágy szél suhogva jár, Szines pillangó, beszédes madár. Megszáll az alkony; áttetsző homálya, Mint könnyü fátyol, leng a sírokon; Borulni az agg nő fejoszlopára Eljő unoka, gyermek, vagy rokon; Nem rokon az, nem magzat, unoka: Két úri hölgy a sír zarándoka. Két úri szép hölgy. Onnan jöttek el, Hol legvirítóbb az élettavasz, S örömmadár víg füttye énekel, S zöld lomb között még nem sárgul panasz... Hogy emlegetnék s megkönyeznék, sírván, A hű cselédet rideg, puszta sírján. Mijök volt nékiek az agg cseléd? Miért emelnek ily élő emléket? Adott-e az mást, mint béres tejét? Talán még azt se, csak hitvány meséket. Felejtve régen játék, dal, mese: Hű szive az, mi nem lesz sohase. Oh szép, mikor feledség-nyomta földbül Kisarjad a szív, az elporhadott, Mint rom felett a repkény ha kizöldül - És kegyelet sír rája harmatot! Oly szép, de ritka...! Pedig a szivér' Nem jutalom a hitvány szolgabér.
Élj boldogul... ez könnyü annak, Ki, mint te, oly hamar feled - Még egy rövid szó gyermekemről, Azután, hölgy, Isten veled: Légy anyja és nem mostohája, Nehogy eljöjjek egy napon, És elvezessem kézen fogva Őt is oda, hol én lakom!... " Víg a menyegző; cseng a jókedv; Szól a zene, a tánc szilaj; Künn rémes éjfél átkozódik, Fú, sír dühében a vihar; - Mi elrémíté a menyasszonyt, Nem volt egyéb, mint képzelet, Mosolygva nyújtja karját táncra... Aztán feled, feled, feled!