Egy felturbózott Doom 2, vagy sokkal több annál? Ez volt a legfőbb kérdés a Doom Eternal kapcsán. A 2016-os Doom remek módon hozta a klasszikus elődök hangulati elemeit, ráadásul úgy csomagolta modern köntösbe azt az id Software, hogy a rajongókon kívül az arcade jelleg FPS-re vágyók is elégedetten csettinthessenek. Nem véletlen hát, ha a játékostársadalom tűkön ülve várta a folytatást, ami végül szerencsére nem a kellően összezavaró Doom 2 címet kapta, hanem az Eternal alcímet. A négy évvel ezelőtti kaland után ezúttal a Föld lesz a középpontban, tekintve, hogy szeretett bolygónk elég ramaty állapotban van. Miután a démonok hazazavarása végül nem sikerült és Hayden elterepoltálta hősünket jó messzire, Khan Maykr és hű csatlósai az embereket sanyargatják. Hogy az előző epizód vége óta eltelt időben pontosan mi történt, azt jótékony homály fedi, de egy biztos: hősünk, Doom Slayer, az egyetlen, aki rendet tud tenni ezúttal is felhúzza a kardot a kezére, bekészíti a láncfűrészt, a lángszórót és persze a BFG-t, hogy végre béke legyen és nyugalom.
Doom Eternal teszt Publikálva: 2020. 03. 24. 9:41:04 Sörétest és láncfűrészt a kézbe, mert megjött a Doom új fejezete, az Eternal. A démonok ezúttal szeretett otthonunkat vették célba, de ennél nagyobb hibát el sem követhettek volna! 2016-ban a Bethesda Softworks a videójáték történelem leghíresebb lövöldéjét élesztette újra. A 90-es évek hajnalán John Carmack és John Romero által megálmodott játék rebootolása óriási kasszasiker lett. Ezek után nem csoda, hogy hamar zöld utat kapott a következő rész, mégis a texasi stúdió nem siette el a munkát, és ez látszik az Eternal minden elemén. Négy év után újból kezünkbe vehetjük a lefűrészelt csövű sörétest, hogy visszarúgjuk a pokol szülöttjeit oda, ahonnan előjöttek, Doom Slayer pedig kétségkívül a szakma legjobbja. Neki nincs szüksége bemutatkozásra és fedezékre, illetve az sem gond, ha puszta kézzel kell szétkapnia az ellent. Hősünk nem az a fajta, aki fél bemocskolni a kezét – főleg akkor, ha egy Föld elleni invázióról van szó. Bizony, Slayer otthona ostrom alatt áll, és amire főszereplőnk megérkezik szülőbolygójához, addigra már az emberiség milliós veszteségeket könyvelhet el a pokol végeláthatatlan seregei ellen.
Várjuk a folytatást! A játékot köszönjük a Konzolvilág csapatának! OSZD MEG VELÜNK VÉLEMÉNYEDET KOMMENTBEN! KÖVESS MINKET FACEBOOKON!
Időlassítás, gyorsabb kivégzések, erősebb ütések és még sorolhatnám, mi mindent fejleszthetünk annak érdekében, hogy még ütőképesebb katonává váljunk. Látványvilág tekintetében biztosra veszem, hogy a Doom Eternal jelenleg a legszebb lövölde a piacon. A játék alatt dübörgő tech7 engine gyönyörűen teszi a dolgát. Fantasztikusan kidolgozott effekteket, tereptárgyakat, karaktereket és fegyvereket jelenít meg, miközben hatalmas terekkel operál. Xbox One X konzolon a 4K felbontás mellett beton stabil volt a játék, egyszer sem találkoztam szaggatással, illetve a 60 fps körüli érték gyakorlatilag minden platformon megvan. A nagyjából húsz órás sztori alatt összessen kétszer futottam bele ugyanabba a hibába, ami sajnos pont a továbbjutásomat akadályozta meg. Bár újra kellett töltenem a korábbi mentésem, ezenkívül egy komolyabb baki sem ütötte fel a fejét, ami manapság szintén ritkaságba megy. Szerencsére, ahogyan a külcsínre, úgy a hangzásra sem panaszkodhatunk. A tökéletes szinkronon és hanghatásokon túl Mick Gordon, az előző fejezetért is felelős zeneszerző újból kitett magáért – Gordon brutális, túlvilági kántálásokkal megfűszerezett metálzenéjét hallgatva lesz igazi és megismételhetetlen adrenalin bomba az Eternal.
Beszéljünk arról a bizonyos elefántról a szobában: az Eternal első DLC-je nehéz. Nem olyan értelemben véve, hogy idő kell, amíg megszokod újra a ritmust, vagy afféle unfair módon. Nem, egyszerűen csak azt veszi alapnak, hogy végigverted az alapjátékot, szóval onnét csavarja felfelé a nehézséget fokozatosan az ideiglenes záró képsorokig. Amikor megérkezünk az első helyszínre, elsőre azt hihetjük, hogy minden úgy megy, ahogy szokott. De aztán pár másodperc múlva elkezdenek özönleni ránk a legnehezebben kinyírható dögök, a lehető legbrutálisabb kombinációkban és hirtelen tudatosul bennünk, hogy bizony már nem Kansas-ban vagyunk. Valami hihetetlen, hogy milyen elképesztő könnyedséggel tudta úgy emelni a tétet a texasi brigád, hogy valójában csak nagyon minimális esetben van szó arról, hogy átmenne a dolog igazságtalanba. A pályák – vagy inkább nevezzük arénáknak őket – felépítésének kiismerése kulcsfontosságú, különben szinte minden küzdelem a halálunkkal ér véget, és bizony lesz olyan helyzet talán még a legkönnyebb fokozaton is, amikor akár több tucatszor bele kell fognunk egy-egy összecsapásba.